Prologue ~"...mert az élet sem egyszerű..."

Szervusztok,

végre eljött ez a nap is, amit remélem páran már vártatok. Kicsit füllentettem a köszöntőben, mert csak sikerült összehoznom egy prológust, amire eléggé büszke vagyok. Nekem tetszik.

Remélem leszünk páran és várjátok majd a részeket, nagyon szeretem írni ezt a történetet, de előre szólok, hosszú történet lesz, tele fordulatokkal és váratlan eseményekkel!

Nos, jó olvasást!

Iratkozzatok fel és hagyjatok nyomot!

xxx Nicole E.

Az emberek sokszor azt hiszik, hogy az élet egy játék. Én is ezt hittem, míg középiskolás korom végére nem érkeztem. Addig mindenki úgy van vele, hogy „lesz ami lesz”. Ám ez nem így működik. Sajnos nem. El kell döntened szinte azonnal, hogy mit is akarsz kezdeni a hátralévő életeddel. Mivel akarsz foglalkozni, kit szeretnél magad mellé társnak, hol akarsz élni, és ilyen sorsdöntő pillanatok elé kell nézz. Én is csak úgy álltam ott, hogy mit is szeretnék. Nem tudtam. Semmit.

Aztán ott találtam magam az egyetemen, s mit tanulok immáron három éve? Pedagógiát. Életemben nem is sejtettem volna, hogy én egy nap ezzel fogok foglalkozni, de ide térített a sors.

Tudom, hogy nem lesz egyszerű. Semmi sem lesz egyszerű. Sem az, hogy középiskolásokat fogok tanítani, sem az, hogy még saját magammal is ki kell békülnöm.

Miért?

Tizennégy, de talán inkább tizenöt múltam, mikor elgondolkodtam azon, hogy a körülöttem lévő srácoknak miért van egy lány, akit nap, mint nap megpuszil, megcsókol, vagy akár lefektet. Én nem is kerestem sokat a lányok társaságát, ám volt egy barátom. Illetve inkább legjobb barátom. Louis, igen azt hiszem Louis-nak hívták. Ő meleg volt. Akkoriban nem is tudtam mit is jelent az, ha valaki „meleg”, egyszerűen képtelen voltam értelmezni a szót. Miután beszélgettünk erről, Ő próbált nekem segíteni, magyarázatot találni arra, hogy miért nem kellenek a lányok, mert belőlük volt bőven.

Aztán mikor a középiskola rejtelmeibe belekezdtünk ketten, rájöttem. Rájöttem, hogy ugyanazokat a cselekedeteket és gesztusokat produkáltam, mint Lou – így becéztem –. Elmondtam neki, és akkor igazat adott nekem. Hisz ki az a srác, aki tizenhét éves korára egy barátnőt sem szerzett magának, s nem fektetett meg senkit, de legfőképp aki egy lányt nem is nézett meg?

 Csak én, és a hozzám hasonló helyzetben lévő fiatalok, akik nem tudják, hogy mit is kezdjenek magukkal, illetve azok, akik elvesztek a nagy világ zűrös kavalkádjában.

Ilyen lettem én is. Meleg. Annyira nagyon féltem ettől a szótól. Még a saját gondolataimban is alig mertem kimondani, nemhogy még a szüleimnek vagy akárki másnak is elmondjam, amit megtudtam magamról. Egyszóval titkoltam.

Titkoltam ameddig lehetett. Viszont, mikor már a szüleim is kérdezősködni kezdtek, megrémültem. Nem tudtam, mit fognak reagálni. Ezért mindig csak azt mondtam: „Az igazit ki kell várni” .

Sosem hittem volna, hogy miután ezt kimondtam, még majdnem tíz évet kell várnom.

S egy nagyon nagy véletlennek köszönhettem ezt is.

Ha akkor, az egyetemen nem ismerem meg a híres neves Bill Downie-t, aki szintén a híres neves Zayn Malik egyik igen jó barátja, s nem barátkozok vele össze, valószínűleg a szüleink sem lennének jóban. Márpedig, akkor nem tudtam volna elmenni arra a hirtelen jött kiruccanásra az erdőbe, közösen, s nem ismerem meg Őt, akivel már az első pillanattól kezdve érdekes volt a kapcsolatom, s ami még utána jött….hát nem mindennapi!

Egyszerűen felfoghatatlan, amin keresztülmentünk így, hát, nagyjából tizenöt év alatt. Igen, jól olvastátok, már sajnos nagyon is a negyven küszöbét taposom, de még mindig ugyanolyan nagy szeretettel és odaadással tekintek mindenre és mindenkire, aki körülvesz engem, no meg persze az egész világot.

S ezt kinek is köszönhetem? Hm, lássuk csak…

Egy olyan fiúnak, vagyis már férfinak, aki eléggé őszinte volt, és találékony ahhoz, hogy megkérdezzen: Nem-e korrepetálnám biológiából.

Szerencsétlen emberekkel teli világban élünk, s kitudja megmondani, hogy mikor lesz vége a tiédnek? Jósok? Orvosok? Esetleg a jóöreg dédnagymamád, aki hisz ezekben a butaságokban? Nem hinném.

Minden ember elgondolkodik rajta életében, nem egyszer, de nem is mindennap, hogy vajon Ő maga, mikor is fog meghalni. Mikor fogja az utolsó légvételét venni, s mikor, melyik nap eszik utoljára. Milyen időpontban látja utoljára a szeretteit, ismerőseit.

Számomra ez egy tág fogalom, hogy Élet, de ugyanakkor a halál is ugyanilyen erővel bír. Az élet része a halál, de nélküle megőrülnénk, mindenki, egytől egyig. Ez borzasztó, s belegondolni is rossz, ámbár kell néha ilyen morfondírozás, mert sosem lesz az emberből bölcs, filozófus hajlamú öregember. Mert igen, a mondás is úgy tartja ezt: Aki kíváncsi, hamar megöregszik.

Huh, de még hogy!

Én sem vagyok már fiatal, de elhiszem, ha azt mondom, hogy öreg sem. Megtaláltam azt, akivel tudom értékelni azt, amim van és képes vagyok Őt úgy szeretni, a hibái és a saját hibáim ellenére, ahogy van. Persze mindkettőnk követett el hibákat, de mindketten voltunk olyan empatikusak és megbocsájtó típusúak, hogy szemet tudtunk hunyni a kisebb – nagyobb botlásokért.

Köszönettel tartozom mindenkinek, aki segített nekem, s Neki.

Mert nem egyedül sikerült megoldanunk a problémáinkat. Nem ám!

Minden a középiskolában kezdődött, mikor az a csúf, zsémbes biológiatanár bejelentette, hogy bukni fogok, ha nem javítok. Aztán jött még a feketeleves!

A legutolsó óránkon tudtuk meg: érettségiznünk kell ebből a tantárgyból.

El sem tudjátok képzelni mit éreztem akkor.

Semmit!

Sokan mondják, hogy semmit sem éreznek, de olyan nincs. Mindig érzünk valamit. Vagy jót, vagy kevésbé jót, de valamilyen érzésünk van…ez is az életünk része. De akkor, mikor azt a hírt meghallottam, tényleg nem éreztem semmit.

Kesze – kusza gondolatok cikáztak a fejemben, s csak az járt át, hogy hogyan is leszek képes megcsinálni ezt a lehetetlennek tűnő akadályt. Sehogy.

No és akkor jött elő az ötlet, amit már akkor hetek óta tervezgettünk cimborámmal, Zayn-nel, kinek jó ismerőse egy bizonyos „leendő tanár”. Akkor még ódzkodtam a dologtól, hisz milyen már egy ilyen dolog miatt segítséget kérni?

Nem volt kis dolog.

Nem voltam egy szívbajos személy, akkor meg pláne, mikor a kis kiruccanásunk után is erősen tartottuk a kapcsolatot....viszont tisztán emlékszem, hogy remegő kézzel emeltem fel a telefonomat és nyomtam meg a hívás gombot. Akkor is szembetűnő volt a korkülönbség közöttünk, de Ő nem tulajdonított nagy feneket neki…én igen.

S akkor is az miatt lett egy különös, eszeveszettül szenvedélyes és vad kapcsolatunk, ami egyben rövid és könnyfakasztó is volt. Mert hát én rontottam el, azt is.

De ha azt mondaná nekem valaki, hogy megváltoztathatom a múltamat, nem tenném. Miért?

Mert akkor a sors már mindent máshogyan tervezne, s nekem a jelenlegi életem Vele, mindennél többet ér, akkor is ha körülöttem nem sokan maradtak.

Igen – igen, a sors.

Mit érne az élet nélküle?

Számomra csupán annyit, hogy megfosztana egy szerető embertől, kit felhívtam anno azzal a szöveggel, hogy: Nem-e korrepetálna biológiából.